Bár közel 20 éve már annak, amikor elsőéves építészhallgatóként „Az építészet alapjai 1.” tantárgy egyik első előadásán Hofer Miklós DLA tanár úr a miskolci TV toronyról mesélt nekünk, még is jól emlékszem milyen büszkeség fogott el. 18 éves voltam, és az ÉN városom jelképéről, szimbólumáról mesélt több mint 200 diáknak. Még volt szerencsém tőle személyesen hallani a kor egyik legnagyobb hazai mérnöki bravúrjának számító létesítmény megalkotásához kapcsolódó élményeit. Láthattam, láthattuk a fényképeit az épületről. Hallhattam azt a lelkesedést, ahogy arról beszél, hogy egy ilyen durva mérnöki létesítmény hogyan tud tisztelettel bánni a környezetével. Bár uralja a látképet, hogyan tud mégis természetes módon részévé válni a tájnak. Mint, egy lecsupaszított fatörzs tör az ég felé. Láttam, a képeket arról, hogy a belsőépítészek milyen teret álmodtak meg akkor a panoráma-étteremnek.

Az épület megszületése óta, a 60-as évek elejétől Miskolc szimbóluma, és biztos vagyok benne, hogy még évtizedekig az is marad. Sajnos az Avas pincesorai, és az Avas-tető is veszített azóta varázsából, de az épület jelentése nem kopott meg. Néhány évvel ezelőtt a KÖZTI tervezői próbálták meg a kilátót mindenki számára elérhetővé tenni, liftet építeni mellé. Szerencsére ez a bővítés nem valósult meg, mert tönkretette volna az épület érzékeny egyensúlyát.

Mostanában újra előtérbe került a kilátó és az Avas-tető kérdése. A környezetrendezésről, az attrakciókról és a kilátó belső újragondolásáról is láthattunk, és láthatunk képeket. Amikor először megláttam őket, sokáig csak csendben néztem a monitort. Felderengtek a 20 éve látott fotók és ott láttam őket a mostani látványtervek mellett. Néztem őket és csak egy szó jutott eszembe róla: tiszteletlenség. Engem biztosan nem érhet az a vád, hogy az építészetben, vagy általában művészetben a kontraszt ellen szólalnék fel. Értem ezeknek a gesztusoknak a célját, és tudatában vagyok a jelentőségüknek. Ebben az esetben viszont, bár láttam a szembenállást, a szembefordulást, de nem értettem. Nem értettem itt miért kell megtagadni az épületet. Mit akarunk hangsúlyozni, mit akarunk vele kiemelni. Ha valakinek erre az épületre van szüksége ahhoz, hogy eladhassa a projektjét, hiszen láthatóan erről van szó, akkor ne forduljon el tőle. Értse meg az épületet, és fogadja el. Fogadja el, hogy ez nem egy XIX. századi épületben van, mint az ONYX aminek belső hangulata visszaköszön a képeken. Sőt ennél még a Pesti belvárosban megbújó Borkonyha is visszafogottabb környezetben várja a Michelin-csillagos séfek ételeit kívánó közönséget.

Lehetne itt arról beszélni, hogy egy drága, minőségi étteremnek van-e létjogosultsága a városban. Szerintem van. Akár itt is van. Talán pont itt van. A kilátóban minden adott ahhoz, hogy egy kulináris különlegességekkel szolgáló étterem jöjjön létre. Béke, nyugalom és harmónia, na meg a kitűnő ételek a város felett. Nem vagyok ellenzője egy ilyen ötlet megvalósításának. De vajon erre az építészeti eszköztárra van-e szükség egy ilyen étteremben? Aligha. Ami a képeken megjelent nem több mint öncélú giccs. Az épület és környezet meg nem értése. Hallottam egyszer egy kifejezést, amit bár külső megjelenésre használtak, én most mégis a belsőépítészetre alkalmazom: „négyzetméterenkénti motívumsűrűség”. Vannak tervezők, és vannak megbízók, akik ebben mérik az épület értékét. Minél nagyobb ez a szám annál jobb az épület. Szükség van erre ahhoz, hogy aki látja elhiggye, itt valami nagyon drága, nagyon minőségi dolog készül.

Az épület egy finom, a maga módján visszahúzódó, a részleteiben is visszafogott épület, ahol tudjuk, érezzük, hogy a külső mögött micsoda munka és teljesítmény van. Csak remélni tudom, hogy változik az alkotók hozzáállása. Megértik az épületet és a környezetet, és egy visszafogott térben elfogyasztott fogások között, az erdőben, a városban gyönyörködhetünk majd, és nem vonja el figyelmünket a belső tér részleteinek fölösleges túlbúrjánzása.

JNB